Az értékpapír vagyoni jogot megtestesítő, forgalomképes okirat, számlán megjelenő összeg vagy elektronikus jel.
Jogi értelemben értékpapírnak csak olyan okirat vagy – jogszabályban megjelölt – más módon rögzített, nyilvántartott és továbbított adat tekinthető, amely jogszabályban meghatározott kellékekkel rendelkezik és kiállítását (kibocsátását), illetve ebben a formában történő megjelenítését jogszabály lehetővé teszi. Az értékpapír tehát olyan okirat, amely a benne tanúsított alanyi jogot úgy testesíti meg, hogy azt a papír nélkül sem érvényesíteni, sem bizonyítani, sem átruházni nem lehet.
Az értékpapír kialakulása kezdetben a középkorra vezethető vissza, a római jog ugyanis nem ismerte. Mint említettem, ezt a jogintézményt, mint sok más hiteljogi alkotást, a középkorban alkották meg. Egyrészről a kereskedők biztonságosabbnak és egyszerűbbnek tartották a pénzüket a bankban tartani és arról valamilyen értékpapírt kiállíttatni, mint hogy állandóan maguknál hordják. Másrészt a követelések könnyű átruházhatóságára való törekvésük eredményeként elérték, hogy egy okirat átadásával az új papírbirtokos az adós hitelezőjévé vált. Fokozatosan általánossá vált az a szabály is, hogy vannak olyan okiratok, ahol az adós kifejezetten lemond arról a jogáról, hogy a papír birtokosával vagy annak valamelyik későbbi jóhiszemű megszerzőjével szemben olyan kifogásokkal éljen, amelyek nem az okirat szövegéből erednek. Ezzel ez az okirat abszolút hatályúvá vált. Az üzleti élet tehát bámulatos leleményességgel teremtette meg a pénz gazdasági kihasználásának legmegfelelőbb értékpapírokat.
Formai szempontból az értékpapírt kezdetben kézzel írták, később azonban elterjedésük, növekvő forgalmuk miatt sorozatban nyomtatták őket. Eközben a hamisítás veszélyének voltak kitéve. Ezért igyekeztek az értékpapírokat a bankjegyekhez hasonlóan egyedi nyomtatással, rendkívül aprólékos, nehezen utánozható mintázattal ellátni. Az értékpapírok elterjedésükkel, tőzsdei és egyéb forgalmukkal a világ nemzeti vagyonának mind nagyobb részét testesítették meg. 1914-ben például Anglia nemzeti vagyonának 40%-a, Németországénak 20,5%-a, Franciaország és Magyarország nemzeti vagyonának 30%-a volt értékpapír.
Habár az értékpapírok alapvetően meghatározzák egy-egy gazdaság működését és a pénzügyi piacok forgalmát, még sincs egyértelműen elfogadott és egységesen alkalmazott gyakorlat az értékpapírok fajtáinak besorolására. Ez több okra vezethető vissza. Az egyik forrása az egyértelmű definíció hiányának a szakmán belüli konszenzus hiánya, hiszen más-más tartalmi elem az alapvetően meghatározó egy közgazdász illetve egy jogász számára. Míg a közgazdászok számára a funkció – a vagyoni jog és a forgalomképesség – az alapvető ismérv, addig a jogászok ennél differenciáltabban vizsgálják az egyes papírok tulajdonságait. A jogban értékpapírnak csak azokat a befektetési eszközöket tekintik, melyek létét az értékpapír törvény is elismeri. Így van az értékpapíroknak egy olyan köre, mely a közgazdászok szerint ugyan értékpapír, de a jog nem ismeri el annak. Ilyenek például a váltó és a letéti jegy.
További nehézséget okoz a definiálásban az értékpapír piac gyors ütemű fejlődése, hiszen a konstrukciók száma szinte napról-napra gyarapszik. Ennek ellenére találhatunk olyan tulajdonságokat, amelyek alapján meg lehet kísérelni az értékpapírok csoportosítását.
A legelterjedtebb az értékpapírok alapjogviszony szerinti osztályozása, azazhogy az adott értékpapír milyen jogviszonyt testesít meg. Ez lehet pénzkövetelést megtestesítő értékpapír, vagyis az egyik fél elismeri a másik fél felé fennálló tartozását és vállalja, hogy azt meghatározott időben és módon ki fogja egyenlíteni (váltó, csekk, kötvény, letéti jegy). A másik a részesedési jogot (tagságot) megtestesítő értékpapír, ami azt jelenti, hogy tulajdonosuk valamilyen vállalkozás alaptőkéjéhez járul hozzá, és a befektetett pénze után jogosult a kiosztásra kerülő osztalékra. Társtulajdonosi jogokat meghatározó értékpapír, tulajdonosa a vagyonát nem vonhatja ki a vállalkozásból (részvény, befektetési jegy). A következő az áruval kapcsolatos jogokat megtestesítő értékpapír, ami a következőt foglalja famába: áru feletti rendelkezési jogot biztosítanak a tulajdonosuknak (közraktárjegy a hozzá tartozó zálogjeggyel). Az utolsó pedig a tranzakcióra vonatkozó jogot megtestesítő értékpapír: A tulajdonos meghatározott feltételek mellett megveheti vagy eladhatja az értékpapírban meghatározott árut. Ide tartoznak a vételi és az eladási opciók, melyek tulajdonosa egy meghatározott termék, meghatározott mennyiségét egy későbbi időpontban egy meghatározott áron megveheti (eladhatja). Továbbá még megemlíthetjük, az egyéb jogviszonyt megtestesítő értékpapírt, aminek a tipikus példája a kárpótlási jegy. A kárpótlás nem jogi, hanem erkölcsi fogalom. A kárpótlási törvény szerint a kárpótlási jegy az állammal szemben fennálló követelést névértékben megtestesítő eszköz, amelyet jogszabály és nem a funkciója tesz értékpapírrá.
Az értékpapírokat kibocsátó alapján is csoportosíthatjuk: állam által kibocsátott értékpapírok, a központi költségvetés kötelezettségvállalását testesítik meg. Az állam kizárólag hitelviszonyt megtestesítő papírokat (kötvény, kincstárjegy, stb.) bocsát ki. Az így forgalomba kerülő részvények az állam tulajdonában lévő eszközökből kerülnek a piacra, nem pedig magának az államnak a részvényei. Ezeket az értékpapírokat a pénzügyekben kockázatmentesnek szoktuk tekinteni. Folyamatos jogállami működés mellett ugyanis az állam nominálisan mindig fizetőképesnek tekinthető. Az állampapírok kamatait a befektetők egy minden körülmények között biztosan realizálható hozamnak tekintik, amelyhez képest minden kockázatért prémiumot, azaz hozamtöbbletet várnak; önkormányzati szféra által kibocsátott értékpapírok, a bennük foglalt kötelezettség visszafizetésére az önkormányzatok reménybeli bevételei, vagy forgalomképes vagyontárgyaik eladása jelent garanciát. Az önkormányzati kötvények kockázata az állampapírokénál magasabb. A bevételekből csak a kötelező feladataik finanszírozása után fennmaradó összegre számíthatnak a kötvényvásárlók, a vagyontárgyakból pedig csak a forgalomképesek idegeníthetők el; társaságok és más gazdálkodók által kibocsátott értékpapírok, kibocsátását szigorú feltételekhez kötik. Vannak, amelyeket csak meghatározott társasági formával rendelkező szereplők bocsáthatnak ki (részvényt csak Rt., szövetkezeti üzletrészt csak szövetkezet, kötvényt csak jogi személy, közraktárjegyet csak közraktár, befektetési jegyet csak befektetési alap, stb.). A letéti jegyek esetében sajátos kibocsátói jogosítványaik vannak a bankoknak. Az említett intézmények kivételezett helyzete csak a velük kapcsolatban külön megemlített papírra vonatkozik. Más értékpapírok kibocsátása során alapvetően rájuk is a társaságokra vonatkozó szabályok és követelmények érvényesek. Végül pedig vannak a bárki által kibocsátható értékpapírok, például a váltó, amelynek szabályozása semmiféle követelményt nem támaszt a kibocsátóval szemben, tehát elvileg akármilyen jogi személyiséggel rendelkező kötelezettséget vállalhat ebben a formában. Költségvetési szervek esetében jogszabályok tiltják a váltó kibocsátását.
A legismertebb értékpapír a kötvény. A kötvény olyan hitelviszonyt megtestesítő értékpapír, amelynek kibocsátója azt vállalja, hogy a kötvényben megjelölt pénzösszeget és annak előre meghatározott kamatát vagy egyéb jutalékait, illetve az általa vállalt esetleges szolgáltatásokat a kötvény mindenkori tulajdonosának, illetve jogosultjának a lejáratkor megfizeti.
A kötvény minősítését elméletileg független hitelminősítő ügynökségek végzik, akik kockázati osztályokba sorolják be az egyes kötvényeket. A legismertebb minősítő ügynökségek a Moody's, a Standard & Poors és a Fitch Ratings.
A másik ismert értékpapír a részvény. A részvény tulajdonjogot és egyéb jogokat megtestesítő értékpapír.
A részvények leginkább (tőzsdei cégek esetében kizárólag) névre szóló értékpapírok. A 21. század technikai szintjén egyes értékpapírokat már nem szükséges nyomdai úton előállítani, az elektronikus kereskedési rendszerekben, elszámolásokban csak dematerializáltan, elektronikus formában jelennek meg. A fizikai értékpapírok tárolása leginkább bankokban, elszámolóházakban történik. Egy adott társaság adott részvényei - fajtától függően - teljesen egyneműek, és ez lehetővé teszi, hogy központosított piacokon (értéktőzsdéken) kereskedhessenek velük. Ezek a piacok nem csak központosítottak, de szigorúan szabályozottak és igen jól szervezettek is. A megbízhatósághoz hozzájárul, hogy aki értékpapírt vásárol, csak megfelelő mértékű és előre biztosított fedezettel teheti. A vállalat tőzsdei bevezetéséhez és jelenlétéhez is feltételek teljesítése szükséges. A részvényekkel tőzsdén kívüli piacokon is kereskednek, amelyekre általában lazább szabályok vonatkoznak. A nem tőzsdei társaságok papírjaival való kereskedés egyedi jogügyletek formájában történik. A részvénytulajdonlás jövedelem megszerzése érdekében történik. A vállalat termelő vagy szolgáltató tevékenységének célja a profitszerzés, ez pedig az egy részvényre jutó könyv szerinti érték növekedésében (az ez által kényszerített árfolyamnyereségen), vagy osztalék kifizetés formájában jut el a részvényeshez. Bizonyított tény, hogy a tetszőleges részvényekből összeállított portfólió hosszútávú hozama jelentősen meghaladja a kötvényhozamot. A kockázat is ennek megfelelően nagyobb. A részvények birtoklásából vagy forgalmazásából a tulajdonos két formában tehet szert jövedelemre. Egyrészt osztalékokból, másrészt pedig árfolyamnyereségből. Az adózás természetesen függ az adóalanytól, a társaság anyaországától, térségétől (pl. Európai Gazdasági Közösség), és a tőzsdei jelenlététől. A csekk, a részvényhez hasonlóan, igen elterjedt értékpapír, készpénzt helyettesítő fizetőeszköz. A csekk pénzkövetelést testesít meg, de nem hitelviszonyról szól. Mindig egy bankszámlaszerződés meglétét feltételezi. A bankszámlaszerződés alanyai, a bank és a bankszámla-tulajdonos csekkszerződést kötnek. Megállapodnak abban, hogy a bankszámlára elhelyezett összegről a tulajdonos csekk útján rendelkezhet. A csekkszerződés megkötését követően a számlatulajdonos csekklapokat (csekkfüzetet) igényelhet. A csekk kiállításával a számlatulajdonos fizetésre szólítja fel a bankját.
